Az első szarvas, az első hajsza

Furcsa időszak volt az elmúlt pár hét. A munka miatt csapázni sem igazán volt idő, éles munka pedig egyáltalán nem akadt. Nem csoda, hogy Szeder sem nagyon fért már a bőrébe, és én is nagyon vártam valami mozgalmas eseményt. Továbbá az is feszélyezett, hogy bár több sikeres dermedtre vezetést abszolváltunk, a hajsza mégis kimaradt eddig az életünkből. Sokat játszottunk, gyakoroltunk, tudom, hogy kapós kis kutya, de nem láttam még soha mit művel sebzett vadnál. Mindez persze némi feszültséggel is bírt. Mi van ha fél majd a vadtól? Mi van, ha nem teszi a dolgát?

A hétvégén Cserhátsurányban tartott terelővadászatot a helyi társaság, amelyen a mi kis csapatunk adta az utánkereső szolgálatot. Mi vasárnapra vállaltuk a készenlétet, úgyhogy már szombat este összeraktam minden cuccot, feltöltöttem a GPS akkumulátorait. Megbeszéltük, hogy Dani hív este, és értesít a fejleményekről, s ennek fényében döntjük el, hogy hajnalban indulunk, vagy elég délelőtt. A szombati nap sebzéseiből nem maradt vasárnapra ez már estére kiderült, úgyhogy nem maradt más, mint várni a telefont, hogy mikor induljak, ha egyáltalán még kell.

Délig semmi. Már kezdtem úgy gondolni, hogy itt ma nem lesz ránk szükség, amikor végre megcsörrent a telefon. Dani ecsetelt, hogy kis csúszásban van, mert Somának és neki volt egy kis akciófilmbe illő esete egy kannal. Soma szerzett kis sebet, de épp bőrrel megúszták mindketten a kalandot. A parancs megjött: sebzés van, indulhatunk.

Kettőre értünk a területre. Egy vadász 40-45 méterről lőtt meg egy gímtehenet, amely elfeküdt, majd jó egy óra múlva lábra kapott, és tova ügetett be a sűrűbe. A rálövés helyén vettük fel a csapát. Mindkét kutya izgatottan, erősen húzva indult el egymást váltva az élen. A vér eleinte jó volt. A rálövés helyén sötétpiros tócsa, később kenések magasan az aljnövényzeten. A szarvas egy szedresen vágott át, majd több erdészeti utat keresztezve beváltott a szálerdőbe. Az úton a kutyák kicsit elidőztek, mert a fel alá járkáló vadszállító autók széthordták a szaganyagot mindkét irányba. Kis helyszínelés után azonban mindketten ugyanott indultak meg befelé az erdőbe. Vér innentől már nem volt, de a kutyák olyan erősen húztak az irányba, hogy nem lehetett nem bízni bennük. Hamarosan egy fél tenyérnyi vérfolt igazolta állításukat. A szarvas itt megállhatott kis időre.

A csapa a völgy felé fordult, s hamarosan mindkét kutya emelni kezdte orrát, jelezve, hogy közeledünk. Hamarosan megpillantottuk a sebágyba feküdt szarvast. Még élt, emelte fejét. Dani hajszára engedte Somát, és szólt hogy induljon Szeder is. A szarvas közben lábra kapott és vagy 50 métert futott miközben a kutyák hevesen ugatták. 50 méter után aztán megállt. Soma hátulról, szokás szerint, Szeder pedig körülötte szaladgálva csaholta körbe.

Az első szarvas, az első hajsza - már csak a jobb oldalára kellett volna fektetni a vadat a fénykép előtt

Először láttam Szedert elő sebzett vaddal. Olyannyira megigézett a látvány, hogy az eseményt résztelesen fel sem tudtam idézni később. Furcsa kettősséget éreztem: mindenek előtt sajnáltam a sebzett szarvast. Nem jó így szenvedni látni a nemes vadat... Másrészt örömmel töltött el a siker, hiszen Szeder éppen azt csinálta és éppen úgy, ahogy egy jó vérebnek dolgoznia kell. Megkönnyebbülést adott az is, hogy megrövidíthetjük szenvedését. Utánuk futottunk. A kegyelemlövést Dani adta le az ismét elfeküdt szarvasra, ami komoly figyelmet igényelt, hiszen a két kutya figyelme, csaholása nem lankadt egy percre sem, folyamatosan köröztek a fekvő vad körül.

A munka nem volt éppen hosszú vagy embert próbáló. A vezetékmunka csak 600 méter volt, s a hajsza is mindössze 100 m. De mégiscsak az első igazi, szép, vérebes hajszánk volt. A sebző lövés egyébként a májcsúcsot érte, s a seb főleg befelé vérzett. Jó pár liter vér volt a mellüregben.

Aznap még egy kontroll munkánk volt: 70-80 méterre tett lövést egy vadász egy szarvasra, s úgy látta hátsó lábai megroggyantak. Már szürkült, amikor el tudtuk kezdeni a rálövés helyének keresését, s a teljes sötétségbe nyúlt keresgélésünk, de vérnyomot nem talált sem Soma, sem Szeder.